Az egész úgy kezdődött, hogy bekattant valami a fejemben...Valaki elejtett némi szófoszlányt, amiben benne voltak a "Visegrád", "teljesítménytúra","Budapest" szavak. És ekkor jött a bummmm a fej(em)be! Megmagyarázhatatlan agyi munkák eredményeképpen előálltam egy ötlettel, nevezetesen, hogy mi lenne, ha legyűrném a Pilist keresztben, egy nap alatt. Jó, jó, nem olyan nagy dolog, de egyrészt nem szokványos módon terveztem a dolgot végrehajtani, másrészt nem szokványos periódusában az évnek, harmadrészt - mint az utólag kiderült - nem szokványos talajviszonyok mellett. Ugyanis ebben a szakában az évnak a nappalok "inverzhosszúak", tehát rövidek, én pedig nem szerettem volna a fejlámpás megoldást előtérbe helyezni. Ezért aztán reggel 7-kor kellett indulnom, hogy - számításaim szerint - még sötétedés előtt Visegrádon teremjek.
6 körül sikerült is feltápászkodnom az ágyból némi anyázás kiséretében, amit az ablakon kinézve fogadó sötét, borongós idő váltott ki belőlem. Nem sok kedvem volt az egészhez... de menni kellett! Így aztán 1 egész szendvics beburkolása következtében érzett "jóllakottságérzettel" indultam útnak pontban 7-kor. És még persze a GPS-t is be kellett lőni, de neki se' tetszett az idő, elég lassan állt fel...
Az út első felét, egész pontosan 13,59 km-t aszfalton, azaz járdán, úton tettem meg a BACH csomóponttól a csillaghegyi HÉV megállóig. Ez a rész különösebben nem volt izgalmas, úgy is mondhatnám, hogy baromira untam már a vége felé. Végül sikerült eltipegnem odáig, ahonnan már jelzett turista ösvényen haladtam tovább (a térképen "P start"-ként jelölöm, mivel piros jelzésként futott a buliban).
Innen már sínen voltam, kb. 30 km-t kellett még megtennem a Pilisen keresztül. Háromnegyed kilenckor léptem az ösvényre és fél óra múlva, a senki földjén, végeláthatatlan sártenger kellős közepén hát nem egy hófehér Subaruba botlok!? :) Szívemet melegség öntötte el, majdnem ott maradtam egy kicsit dagonyázni... Újabb 30 perec múlva értem el az első pontot, ahonnan szép kilátás fogadott Pilisborosjenőre. 400 m fölött jártam, ahol a fákon is hó volt már, viszont a völgyben semmi, csak köd és ezzel együtt a meteorológiai berkekben jól ismert inverzió. Egy pöppet gyönyörködtem (kb. 3 másodpercet, amíg megcsináltam a fotót), osztán nosza, tovább. Útközben találkoztam egy sárga-fekete kockás (matekosoktól elnézést kérek: négyzethálós...) takaróval bebugyolált pacival - nevezzük Rezsőnek -, aki természetesen keresztben állt az úton, így aztán nem volt egyszerű elférnem mellette. Mint kiderült, "lókollégája" egy favágó társaságában éppen egy bazinagy farönk cipelésén fáradozott, míg Rezső békésen aludt az úton. Szép kis munka megosztás, mondhatom!
Már 25 km-nél jártam, amikor túrám "legszemetebb" részéhez értem, a Holdvilág-árokhoz. A térképen "Esős időben nehezen járható!" felirat trónolt, de figyelembe se vettem... Kellett volna! Ugyanis a hóhatár szintben valahol az árok közepén húzódott, ezért evidens, hogy az alján kb. fél méter vastag sár és a magasabb régiókban végbemenő olvadás miatt megduzzadt patak fogadott. Az akadályok ellenére sietnem kellett, mert még 20 km hátra volt és ugye hamar sötétedik. Nem volt mese, tökig kellett gázolni a trutyiban. Gondoltam, ha egyszer elérem a hóhatárt, nem lesz gond. Hóban mégiscsak tisztább és bár nehezebb, de jobb haladni. Tévedtem. A baromira csúszós, olvadó hótakaró még hagyján, viszont a fák ágairól leolvadó tekintélyes hómennyiségből keletkező tekintélyes mennyiségű víz sorozatban talált nyakon, így olyan feelinget keltve, mintha zuhogna az eső. Ez durván annyit jelentett, hogy valamivel túl az út felénél szarrá áztam úgy, hogy nem esett egy csepp hagyományos értelemben esőnek nevezett légköri objektum sem! Nem éreztem magam túl komfortosan, dehát bevállaltam - ahogy Csernus doki mondaná - , uhogy menni kellett... Végre felértem az árok tetejére, ahol már mindenütt jó 20-25 cm-es hó volt...igen, a fák ágain is...és persze sűrű erdő...újabb adag víz a nyakba, de ekkor már rég nem törődtem vele. Sokkal fontosabb volt a célbaérés időn belül.
Ezek után szemem sem rebbent, amikor a Lajos-forrás után, 29,5 km-nél a szügyig érő hóban elnéztem vmit és csúnyán eltévedtem. Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a valódi út, azaz a + jelzés helyett, vele párhuzamosan, jó 200m-rel feljebb haladtam egy erdei úton. Erre persze csak akkor jöttem rá, amikor a magasból lenézve megpillantottam a mélyben egy útelágazást, ahol jobbra kellett volna fordulnom és ezzel eltávolodnom attól a helytől, ahol most álltam... Így tehát jobbra fordultam és megpróbáltam toronyiránt eljutni az útelágazásig, vagyis a helyes útig. Gyakorlatilag 40 m szintet zuhantam, csúsztam és kúszva kűzdöttem az életemért egy sűrű tüskés bokor-rengeteg alján. Csak 150 m-t kellett megtennem, de ez elég volt ahhoz, h kb. 2 millió tüske fúródjon belém a kezemtől a talpamig mindenhová és jajveszékelve kipottyanjak a bozóttengerből az elágazás közepére, ahol az utam során turistáskodásból monopóliumot élvező emberek úgy néztek rám, mintha jetit látnának...sárosan!
Megpróbáltatásaim azonban még korán sem értek véget. Amikor sikerült rákászálódnom az útra, olyan erdőben találtam magam, ami elég alacsonyan van a tenger szintje felett ahhoz, hogy ne legyen benne sehol egy árva hófolt sem. Ez jó hír, hiszen - gondoltam naivan - így nem fogok elázni a fákról lehulló, olvadt hóból származó víztől... Hát attól nem! Viszont az eleredő eső miatt igen! Az időjárás úgy gondolta, hogy ha nincs hó (ló), akkor jó az eső (szamár) is. A Subaruval ellentétben, az időjárást nem zártam a szívembe ezen a napon...
Átfutottam Pilisszentlacin, ahol egy elágazásnál ismét a rossz opciót választottam, minek eredményeképpen jó 5 perc rossz irányba futás után visszafordultam és végül megtaláltam a helyes utat. A falutól Visegrádig hátralévő 12 km-es lejtőn az időjárás kellően kitett magáért; volt ott olvadó hós, szakadó esős, bokáig gázolós patakos, elesős és anyázós...szerintem.
